2022. július 5., keddMa Sarolta, Emese napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 400,00 Ft | USD: 383,00 Ft | CHF: 399,00 Ft
2022.07.05. Sarolta, Emese Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 400,00 Ft | USD: 383,00 Ft | CHF: 399,00 Ft

A motivátor reformer – Bobory Balázs publicisztikája

Nemigen fordult elő olyan eset Antonio Conte edzői pályafutása során, amikor sikerek nélkül távozott volna aktuális klubjától. Az is igaz, hogy az olasz szakember általában nem a csendes verzióját választotta a búcsúnak, olyan volt a szakítások alkalmával, ahogy az oldalvonal mellett látjuk hétről hétre. Heves, szenvedélyes, hangos és szókimondó.

Conte mégis az egyik legjobb, legfelkapottabb tréner a világon. Azok után, hogy a nyáron tizenegy ínséges esztendő után újra bajnoki címig vezette az Internazionalét, racionális döntést hozva elhagyta a klubot, és várt egy megfelelő ajánlatra, amelyet végül a Tottenham tett elé az elmúlt napokban.
Lehet utálni a személyisége miatt – mert valóban lobbanékony, időnként talán nem tetszik kellően kitartónak, sokan esetleg a hűtlenség bélyegét ragasztják rá –, azonban az eredményességet senki sem veheti el tőle, illetve azt sem, hogy csapatai mindig egyedi stílusban játszanak, és focistái nagyon ritkán tűnnek motiválatlannak.

Hogyan is lehetne motiváció nélküli egy olyan szakember csapata, aki labdarúgóként azért vitte sokra, mert hatalmas szíve volt, elképesztő küzdőként tartották számon, aki az utolsó leheletéig úgy harcolt, hogy igyekezett a lehető leginkább betartani a taktikát is. Nem mellesleg még futballozni is tudott, remek jobb lába volt, nem lehetett véletlen a Juventusban lehúzott tizenhárom év. Conte középpályásként klubszinten mindent megnyert, amit lehetett, a válogatottal pedig az 1994-es világbajnokságon, aztán a 2000-es Eb-n is ezüstérem jutott neki. Egyetlen klubjában sem tartozott a művészek, a meccseket eldöntő játékosok közé, személyisége, mentalitása mégis vezérré emelte; a Juve aranykorszakában, a kilencvenes évek második felében gyakran viselhette a csapatkapitányi karszalagot is.

Conte arcán futballistaként is minden pillanatban megjelent a szenvedély. Ha gólt lőtt, kiszaladt volna a világból, tépte a mezt, társa nyakába ugrott. Vereség esetén dühöngött, nagy csalódások alkalmával sírt, mint egy gyerek. Elképesztő érzelmi hullámvasutazást élt meg akár egy mérkőzésen belül is. Egyvalami érdekelte: hogy jobb legyen az ellenfélnél, s csapata megint nyerjen.

Hirdetés

Intelligens labdarúgónak tartották az edzői, és éppen a mentalitása, a győzni akarása predesztinálta arra, hogy maga is a kispadot válassza futballkarrierje végén. Aki arra szavazott, hogy sikeres edző lesz, nyert is, mert Conte az olasz Serie B poklából – egyesek szerint a fertőből – emelkedett ki úgy, hogy a Barival bajnokságot nyert, a Sienával meg „szimplán” feljutott.

Persze azokban az időkben sem mindig volt csendes körülötte az élet, a két másodosztályú siker között az Atalantánál vállalt munkája is emlékezetes lett, de nem a győzelmek miatt. Az évad során a gyenge szereplés következtében annyira elmérgesedett a viszonya kenyéradó klubjának szurkolóival, hogy januárban, a Napoli ellen elvesztett hazai mérkőzés után rendőri védelmet kellett kérni, hogy az ultrák ne bántalmazzák.

Bergamo volt talán az egyetlen helyszín, ahol a pályája elején járó Conte megbukott. A Calciopoli után meggyengült és önmagát kereső Juve a 2000-es évek végén már többször is szerette volna magához csábítani. A 2007-es visszajutásuk után elfogyasztották Ciro Ferrarát, Luigi Del Nerit és Claudio Ranierit is különösebb eredmények nélkül, míg végül 2011 nyarán leült a torinói egylet kispadjára.

A világ ekkor ismerte meg a reformert.

A futballedzők addigra elfelejtették a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója környékén közkedvelt formációt, a 3–5–2-es felállást, és szinte mindenki négy, vonalban helyezkedő védővel játszott. A hőskorban még söprögető szerepelt a két emberfogó mögött, akik szorosan követték a támadókat, és esetleg a pálya hosszanti tengelyében adták csak át a társuknak; egyébként pedig a kispadhoz is elkísérték, ha, mondjuk, cipőt kellett cserélnie. Conte viszont flexibilis rendszerrel modernizálta a felállást, a három belső védőből egy sem lógott be a másik kettő mögé, illetve olyan szélső középpályásokat keresett, akik labdavesztés után oldalvonal melletti védőkként, támadásban pedig csatárokként is hatékonynak bizonyultak. A középpályán odaadta a karmesteri pálcát Andrea Pirlónak, aki mellett Arturo Vidal, Claudio Marchisio, később Paul Pogba melózott ezerrel, elöl pedig egy játékügyes, kreatív csatár és egy tipikus, tizenhatoson belül gyilkos center kapott szerepet. Ezzel együtt Conte szakított az olasz csapatokra jellemző defenzív stílussal, a Juventus a Serie A teljes mezőnyét meglepte lendületes, látványos támadójátékával; nem véletlen, hogy Pep Guardiola is csak szuperlatívuszokban, mint egyfajta oktatóról beszélt az olasz szakember kapcsán, amikor ő már a Chelsea mestere volt. Az európai porondon azonban nem jöttek a sikerek, talán ezért is köszönt el három bajnoki arany után a Juvétól, és ült le az olasz válogatott kispadjára.

Az azzurrikat gond nélkül vezette ki a 2016-os Európa-bajnokságra, és közel állt a nagy sikerhez, csak éppen a németek ellen tizenegyesekkel elbukták a negyeddöntőt. Ezután pedig mindennapi munkára vágyott, és Roman Abramovics meg a Chelsea már ott kopogtatott az ajtaján.

A londoniaknál megint megmutatta, hogy képes megújulni. Csavart egyet a játékrendszerén, az öt középpályásból négy lett, ellenben három támadóval rohamozott, és a londoniak le is iskolázták a Premier League mezőnyét: 2017-ben bajnoki címet, egy évvel később FA-kupa-sikert ünnepelhettek. Utóbbi sem mentette meg, mert csak ötödik lett a bajnokságban, egyúttal lemaradt a Bajnokok Ligájáról, és jöhetett a helyére a „csikkes” Maurizio Sarri…

Conte meg pihent egy évadot, aztán olyat húzott, amit senki sem várt tőle: a Juventus legnagyobb riválisához, az Internazionaléhoz szerződött, éppen akkor, amikor Sarri ment Londonból Torinóba. A kívülállók szerint teljesen evidens lett volna a korábbi klubikont visszacsábítani a zebrákhoz, csak éppen a pletykák szerint amikor 2014-ben elhagyta a torinóiakat, nem a legnagyobb barátságban vált el a tulajdonos Andrea Agnellitől, illetve a korábbi legendás játékostól, az alelnök Pavel Nedvedtől.Ekkor az Öreg Hölgy már nyolc éve volt a csúcson, és valahogy Sarrival még behúzta – éppen az Inter szorításában – a kilencediket, aztán a 2020–2021-es idény már egyértelműen a milánói fekete-kékekről lett nevezetes. A Conte-stílus ugyanolyan hatásos volt, mint tíz évvel korábban a Juventusnál, és sikerült megtörni a fekete-fehér hegemóniát.

Ilyenkor azt gondolná az ember, hogy minden szép és jó, jöhet Európa meghódítása is, csak éppen az Inter úgy nyert scudettót, hogy Conte folyamatosan a közvélemény előtt vitázott a klubvezetőséggel, amely aztán eladta Lukakut a Chelsea-nek, Hakimit a PSG-nek. Az olasz meg nem szereti, ha szórakoznak vele, és nem viheti végig az elképzeléseit, ezért aztán gyorsan fel is állt a kispadról.

Egyáltalán nem lehet könnyű vele, mert önfejű és makacs, ha valami nincs az ínyére, ha nem úgy történik, ahogy ő gondolja, gyorsan továbbáll. Ellenben minden bizonnyal ettől marad minden pillanatban hiteles a játékosai előtt, hiszen csak a csapata érdekeit, eredményességét tartja szem előtt, a sokat látott Pirlo szerint is a legjobb motivátor, akivel valaha dolgozott, nem csoda, hogy együttesei szinte „lángolnak” a pályán.

Az biztos, hogy a Spursnél edzői pályafutása egyik legnehezebb feladata következik. Az elmúlt tíz évben mindig olyan keret volt a keze alatt, amellyel azért lehetett nyerni, míg a Tottenham jelenleg nem topcsapat Angliában – ugyanakkor nagyon veszélyes alakulat válhat a londoniakból, ha Conte megtalálja azokat az alanyokat, akik formálhatók, és átveszik a mentalitását, megértik a taktikai elképzeléseit.

Hogy Conte meddig húzza a Spursnél? Nehéz megmondani. Nagyobb eséllyel nem fog hosszú évekig ott maradni, mert mindig többre és többre vágyik, ahhoz pedig igazi nagy csapat kell. De néha vissza is kell lépni egyet ahhoz, hogy előre lehessen jutni.

Conte most ezt tette.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

 

Forrás:
http://www.nemzetisport.hu/angol_labdarugas/a-motivator-reformer-bobory-balazs-publicisztikaja-2858465

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Lehet, hogy érdekel...

Nadal könnyedén jutott nyolcaddöntőbe Wimbledonban

A második helyen kiemelt 36 éves világsztár – aki a füves pályás angliai tornán 2008-ban és …