2019. július 19., péntekMa Emília napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 325,00 Ft | USD: 289,00 Ft | CHF: 294,00 Ft
2019.07.19. Emília Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 325,00 Ft | USD: 289,00 Ft | CHF: 294,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Madonna most már igazán visszavonulhatna

Hirdetés

Madonna most már igazán visszavonulhatna

Beköszöntött az uborkaszezon, alig-alig volt említésre méltó album júniusban, de mi azért kiválogattuk a szerintünk legérdekesebbeket. Például az új nagylemezzel visszatérő Madonna, a radioheades Thom Yorke szólóalbuma, vagy a szintén jó nagy szünet után újra felbukkanó Black Keys. Ezen kívül lesz még szó Freddie Gibbs és Madlib zseniális street rap lemezéről, Gucci Mane-ről, a Black Midiről, a Titus Andronicusról, a Calexico és az Iron & Wine közös projektjéről és a cikkünk egyetlen magyar zenekaráról, az On Gravesről.

Hirdetés

Madonna: Madame X (6/10)

710k6YZGKML. SS500

Az idén 61 éves Madonna a márciusi Like a Prayer 30. évfordulós kiadása után felvett egy új nagylemezt is. A több mint egy óra hosszú Madame X eleinte új reménysugárnak tűnt az énekesnő leágazóban lévő karrierjében, azonban a végére mégiscsak egy dolgot lehet mondani: Madonna lassan abbahagyhatná a próbálkozást. 

Pláne azokhoz a klasszikusokhoz képest, amik a ‘90-es és 2000-es évek popdívájává tették őt. Ilyen volt a 2005-ös Confessions on a Dance Floor egésze (ennek része a Hung up és a Sorry is), vagy a 2008-as Hard Candy album, ami egészében nem túl jó, viszont mégiscsak ezen található a 4 Minutes és a Give It 2 Me című szám. De persze az első lemez, a Madonna 1983-ból, vagy később a Vogue című szám 1990-ből, és még bőven sorolhatnánk az emlékezetes dalokat. Csak tippelni lehet, hol siklott félre az énekesnő karrierje, talán a 2012-es MDNA album Gang Bang című száma után kezdte meg igazán a mélyrepülését. Közel 7 éve pedig úgy néz ki, Madonna jobban kiégett, mint egy elszánt ellenzéki a Gyurcsány-mémektől. Ebből mutathatott volna kiutat a Madame X, de aztán nem tette, mert habár Madonna visszatért, de már csak az elesettek nyugalmával, ide-oda csapongva.

Ezt pedig mind a szövegben, mind zeneileg tökéletesen érezhető. Az album mondanivalója egészen meghökkentő: az iskolai lövöldözésektől a melegeken és az orlandói mészárláson át a csacsacsáig és flörtölésig mindent érint. Emellett többször előkerül Isten, például a God Control című számban, vagy a Killers Who Are Partying-ben. Utóbbi téma nem is olyan idegen tőle, Madonna már régóta behozza Istent a zenéibe, például a Pray for Spanish Eyes című számában is (“Milyen élet ez, ha létezik Isten /akkor segítsen”). Nagyon erős sorai és felütései vannak az album dalainak, az I Rise a parklandi lövöldözés túlélője, Emma Gonzalez beszédével kezdődik, a Killers Who Are Partying olyan mondatokat sorol, minthogy “Én leszek az iszlám, ha az iszlámot utálják”, “Leszek meleg, ha a melegeket megégetik”. Ez a társadalmi szerepvállalás nem szokatlan Madonnától, viszont a Madame X egy olyan ígéretes új vonalnak indult, ami minden létező és aktuális témát magába igyekezett magába foglalni.

Madonna az Eurovíziós Dalfesztiválon Izraelben 2019. május 18-án.

Madonna az Eurovíziós Dalfesztiválon Izraelben 2019. május 18-án.

Fotó: Michael Campanella / Getty Images Hungary

Csak az a baj, hogy tényleg mindent. Zenei stílusban a Dark Ballet Csajkovszkij-betétjétől kezdve a Killers Who Are Partying zongorarészein át hébe-hóba eljutunk pár latinos-baszós zeneszámig, amik szinte új Despacitóként robbannak be az album meghitt szférájába (így a Faz Gostoso, ami a portugál Blaya azonos című számának feldolgozása). Olyan szempontból talán érthető lenne a csacsacsa behozása és a portugál-spanyol nyelven éneklés vonala, hogy ez nagyon multikulti dolog, de igazából még a legnagyobb jóhiszeműséggel sem lehet ezt Madonnától komolyan venni. Az album egészét tekintve olyan érzés ez, mintha túl komolyra sikerültek volna a számok, ezért gyorsan muszáj volt megtoldani pár bulizenével – amik tényleg jól sikerültek, de kicsit nevetségessé tették az album kezdeti komolyságát. A Madame X nagyot akart mondani a társadalomról, de aztán valahogy mégis a Bitch I’m Loca című dal “Ribanc, szeretem” soraival állt bele a földbe. (molnár r.)

Thom Yorke: ANIMA (9/10)

anima ThomYorke

Thom Yorke neve a legtöbb embernek valószínűleg a Radioheadből lehet ismerős, de az elmúlt egy évben egyértelműen nem a zenekarra koncentrált: tavaly a Suspiria remake-jéhez csinált zenét, idén pedig ANIMA néven kiadta harmadik, egyértelműen eddigi legkirályabb szólólemezét.

A 2000-ben megjelent Kid A-vel a Radiohead végérvényesen kilépett az alternatív rock keretei közül, és olyan műfajokból kezdett el építkezni, mint a klasszikus zene, az IDM, az elektronika, vagy akár az ambient. Yorke szólóanyagainak szempontjából az elektronikus hatásokat érdemes kiemelni, mert már a 2006-os The Eraser is főleg ebből táplálkozott, az ebből készült remixalbumon pedig a színtér legprominensebb alakjai szerepeltek, Burialtől kezdve a Modeselektoron át Cristian Vogelig. 

A Tomorrow’s Modern Boxes aztán még tovább vitte ezt a vonalat, de nem annyira, hogy szignifikánsan eltérjen az előző lemeztől, vagy akár az időközben összeállt Atoms for Peace egyetlen albumától, az AMOK-tól. Az ANIMA nem esett bele ugyanebbe a hibába, Yorke és Nigel Godrich producer ezúttal mind koncepció, mind hangzás terén egy rettentően izgalmas albumot tettek le az asztalra. Az album alapjául Yorke szorongása, és írói válsága szolgált, az album címe pedig az álmokkal kapcsolatos megszállottságából ered, egészen pontosan Carl Jungtól, aki így nevezte el a férfiak tudatalatti, feminin oldalát. Mindezt egy furcsán nyomasztó, disztopikus, de nagyon kevés elemből álló hangzással fejezte ki, ami puritánsága ellenére pillanatok alatt képes teljesen elvarázsolni az embert. 

Yorke félkész ötleteinek loopjaiból és hangmintáiból tényleg iszonyat király számok születtek, a Traffic például Massive Attackot megszégyenítő basszussal támad, a Twist rétegeinek fokozatos egymásra épülése megunhatatlan, a Dawn Chorus pedig tényleg tökéletesen testesíti meg a lemez lelkét. Ez utóbbi a melankólia mellett egy kis optimizmust is csempész a nyugtalanító álomképek közé, így nyilván nem véletlen, hogy az anyaghoz készített netflixes rövidfilm is erre a számra lett kifuttatva: ebből érződik igazán, hogy nehezen ugyan, de szembe lehet szállni az emberre hullámokban rátörő egzisztenciális szorongással. (flachner)

Black Keys: Let’s Rock (5/10)

blackkeys

Talán már egész sokan vannak azok, akik ismerik a dad rock kifejezést, ami az elmúlt években terjedt el igazán, és azokra a rockzenékre használják, amiket hagyományosan apáink, nagyapáink szerettek, hallgattak. A kifejezés annyira népszerű lett a mostani fiatalok körében, hogy már nem csak a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek népszerű rockzenekaraira értik, hanem olyan ma is aktív produkciókra, akik valamennyire ezt a hangzásvilágot képviselik, és a rock gyökereihez nyúlnak vissza lemezről lemezre. Az öt év csönd után visszatérő Black Keys új nagylemeze ebben a tekintetben akár szótári példa is lehetne, és sajnos nem csak az elképesztően béna albumcím miatt.

Volt olyan idő, amikor a Black Keys zenéjét nem aparocknak, hanem vintage-nek vagy bluesrock revivalnek hívták, és egy ideig úgy tűnt, hogy az indie rock lecsengése után ez lesz majd a domináns trend a gitárzenében. És a Black Keyst tényleg nagyon lehetett szeretni, mert amellett, hogy egészen mélyre ástak a delta blues hagyományaiban, igyekeztek ezt modernebb hangzással csinálni, vagy kicsit más műfajokkal kombinálni. A 2010-es évek elején pedig simán el lehetett hinni, hogy egy Lonely Boy vagy Tighten Up szintű megasláger után a Black Keys évekig megkerülhetetlen lesz a könnyűzenében. Azonban a 2011-es óriási sikerű El Camino albumot a meglehetősen lehangoló Turn Blue követte három évvel később, és itt tűnt fel igazán először, hogy egy idő után nehéz frissességet hozni egy olyan műfajba, amelyen belül gyakorlatilag már mindent eljátszottak a ’30-as évektől kezdődően.

2019-re pedig egyértelműen kiderült, hogy az új generáció számára a hiphop és a trap a leginkább közkedvelt műfaj, a gitárzene nem tud újat mutatni, a 3-4-5 fős formációkhoz nem tud annyira kötődni egy mai fiatal, mint a közösségi felületeken élő rapperekkel/énekesekkel/influenszerekkel. Éppen ezért annyira érdekes, hogy mit tud egy ilyen környezetben még csinálni a Black Keys. A válasz sajnos az, hogy felerősítik a sztereotípiát a dohos aparockkal kapcsolatban. Én kifejezetten rajongtam a Black Keys zenéjéért, de már nálam is eljutottak arra a pontra, hogy egyszerűen öregnek érzem magam a zenéjüktől.

A Let’s Rock, ahogyan a címe is sugallja, egy baromi egyszerű rocklemez, jó vastagon szóló gitárral, fehér hangú bluesénekkel, itt-ott beleállós szólókkal és gospelkórussal, vagyis pontosan olyan, mintha 40-50 évvel ezelőtt vették volna fel. Azonban a Black Keysben pont az volt a jó, hogy egy kevésbé könnyen befogadható műfaj, a delta blues volt képes felrázni és kicsit a saját képére formálni, itt viszont végig azt érzem, mintha Dan Auerbach (vele az interjúnk itt olvasható) és Patrick Carney 2014-ben fogták magukat, öt évre elzárkóztak a külvilág elől, és kizárólag Creedence Clearwater-, Cream- és a saját későbbi lemezeiket hallgatták volna folyamatosan. Ennek lett az eredménye a Let’s Rock, ami egy full ártalmatlan lötyögős rocklemez, de semmi több. (sajó)

Freddie Gibbs & Madlib: Bandana (9/10)

<img […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/zene/2019/07/13/honap_lemeze_black_keys_madonna__thom_yorke_kritika/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

 Tom Cruise megint vadászgépre száll: itt az új Top Gun magyar előzetese

Tom Cruise megint vadászgépre száll: itt az új Top Gun magyar előzetese

Tom Cruise 57 éves kora ellenére sem adja alább, ha akcióról van szó: az 1986-os …